Ennek a posztnak egy elindulós, bemutatkozós, történetindító bejegyzésnek kéne lennie, én is nagyon jól tudom. Bevallom, eredetileg annak is indult, de a napok múltak, és nekem sehogy sem fogalmazódott meg a fejemben hogyan is kéne összeraknom az egészet. Hiszen egyszer régen már megtettem, s bár saját megítélésem szerint így visszaolvasva rossznak (kifejezetten gyengének) tartom, attól még a kezdet kezdet marad.
Úgy vélem hipokrata dolog volna - akár ismernek régről az új blog olvasói, akár nem, ha most egy teljesen más embernek beállítanám magam, mint akkor évekkel ezelőtt tettem. És mégis sor fog kerülni rá, el is magyarázom miért.

Először is beszéljünk arról az esetről, amit annyian nem tudtak megérteni pár hónappal korábban; mégis miért fejeztem be az eredeti blogom?
Sokan nemigen hittek benne, hogy ígéretemhez híven egyszer indítok egy másikat, és ideig-óráig törtem is a fejem vajon érdemes-e? Napokon át ültem a gondolat felett, hogy el kéne kezdeni, de sosem jutottam el oda, hogy ténylegesen hozzá is lássak. Újra és újra csak az járt a fejemben, miért tenném? Mi volt benne olyan jó nekem?
Mert bizony szégyellem beismerni, de elfelejtettem. Aztán elkezdtem visszaemlékezni, felidézni azt az érzést, az élményt, amit az írás okozott mindig is... Nem az, amikor a könyvem írom, és világot teremtek, az egy egészen más keletű eufória. Arról beszélek, amikor kiadom magamból azt az énem, melyet hús-vér valómban csak nagyon ritkán mutatok meg. Az intellektuális, merengő típust, aki mindenre magyarázatot keres. Ezért kezdtem el írni, hogy egy ponton azzá válhassak, akivé mint ember nem mertem, de mint fogalom mindenem adott volt hozzá. Ha jól emlékszem három éven át voltam a másik webnapló használója, és nagyon szerettem. Persze adott a kérdés, akkor mi vetett véget az egésznek?
A múlt. Az idő egyre csak telt (ez az én legnagyobb ellenségem, és gyengém egyben), én pedig nem akartam változni. Ahogy a személyes jellegű posztokat újra és újra elolvastam az egész kezdett egysíkúvá, monotonná válni. Folyton csak egy motor hajtott mindent, egyetlen mozzanat felé hajtott minden mondatom, minden akaratom. Mégpedig nem más irányba, mint a gyermekkorom felé. Újra és újra lázadtam a felnőtté válás, a fejlődés ellen. Ennek persze van megmagyarázható indoka, de az élet nem így működik. Két kézzel kapaszkodtam a múltba, az emlékeimbe, és ez folyton folyvást felőrölte a lényemet. Egy ponton megpróbáltam tökéletessé válni, mindenhol meg akartam felelni, melytől a nyomás csak egyre nőtt felettem. Ettől viszont féltem olyan mértékben, hogy emlékezve a fájdalmakra, gyötrelmekre, elfojtott kínokra is vissza akartam menni oda, ahol mindezt átéltem, hiszen ezeket már egyszer túléltem. Egy napon aztán eldöntöttem, hogy a kapuk bezárnak. Nem az a típus vagyok, aki megteheti, hogy minden idejét és energiáját a múltnak idézze, én alkotni, én élni akarok...
Így aztán a blognak véget kellett vessek.

És akkor mi változott?
Nos, számtalan minden, amit fel sem tudnék sorolni most hirtelen. Külalakra? A nevem, a blogom címe, a színe... Talán nem tűnik jelentősnek, de valójában nagyon is az. Mindez ugyanarra a tényre utal, amiért valójában az új naplót is elkezdem. Hogy már nem vagyok ugyanaz az ember.
A régi blog tulajdonképpen a felnőtté váláshoz vezető utamon végigkísért, aki figyelmesen olvassa tisztán láthatja a fejlődésem, a felfogásom változását az évek múlásával összekötve. Átéltem megannyi érzést, eseményt, amikről sosem álmodtam volna, hogy valósak lehetnek. Mindez örökké belém égett, és ha felmegyek az oldalra, még mindig könnyedén visszaemlékszek bármely eseményre. Ezek a dolgok most már ott élnek tovább.
Csakhogy az idővel változtam. Éppen ezért, mégis be kell mutassam magam, de nem úgy, ahogy először tettem. A bemutatkozás ezúttal ez az egész blog lesz. Sokat tanultam, amit nem elmondani fogok magamról, hanem bizonyítani, hogy értem és megtanultam. Mert bizony a mindennapokat nem lehet magolni, át kell élni, meg kell érteni a miérteket. És én most már ennek élek. Hogy hogyan jutottam idáig? Egyszerű.
Régen egy fiú voltam, aki mindig mindenből játékot csinált. Persze miért is ne tettem volna? Mindig csak nyertem mindenen, minden alól kihúztam magam, a fájdalmak után azt hittem megerősödtem, és úgy jártam utam, ahogy én akartam. Nem féltem semmitől, egyre csak mindent akartam. Aztán eljött az a pont, ami mindent megváltoztatott.
Vesztettem. Olyan mértékben, ahogy sose hittem, hogy képes leszek. Az Élet akkora pofont adott, azt se tudtam hogyan állok fel utána. Nem fogom részletezni az eseményeket, aki ismer úgyis nagyon jól tudja mi történt. A lényeg, hogy az egész gyerekkorom, minden barátom, mindenkit akit megszerettem elhagyott. Addig-addig csavargattam a szálakat, míg mindenkit elvesztettem. Elárulva, megtörten éreztem magam, akik a legtöbbet tudták rólam, akikkel együtt nőttem fel egy ponton, azok szúrtak végül mellbe. Már tudom, erre volt szükségem.
Így léphettem csak előre, hogy megtapasztaltam azt, amitől azelőtt sose féltem. Ki örökké játszik, annak vesztenie kell, hogy észhez térjen. Mert nem lehet igazi bajnok, aki nem ismeri mindkét oldalt.
Sok-sok érzés, nézet változott bennem. Nyitottabb lettem, felelősségtudóbb. Ugyan még mindig nevetés és humor mögé rejtek minden érzelmet és gondot, de már érzékelem a különbséget. Vannak tulajdonságaim, amiknek végre megértettem a pozitív hatásait, van, melynek megismertem a határait. Most már nem csak váltogatom az arcaim, ezúttal látok is. Már tudom jól, hogy akárhány szék van előttem, leülni csak egyre tudok. És azzal is tisztában vagyok, hogy az apró dolgok mennyire jelentősek tudnak lenni. Hogy nem mindegy melyik irányba fordulok zuhanás közben. És ezen mindenkinek érdemes elgondolkodni, még amikor azt is érzik, hogy vége, vajon tényleg nincs már mit veszteni? Felállni bármikor fel lehet, csak az ember gyakran nem akar a sokadik esés után. Én még sosem jártam ott, hogy nincs már több erőm, csak értelmét nem láttam már, hogy használjam. Pedig, annál nincs nagyobb csoda, nincs tiszteletre méltóbb dolog, mint tovább menni akkor is, mikor már más nem tenné. Csak azt bánom, hogy ekkora áldozatok árán kellett mindezt megtanuljam.

,,Marad egy emlék... érzem kell még...
Várok valamit, de már mennék!"