Azt hittem sokáig fog tartani, míg újra. Hogy talán egyedül fogok ülni örökké, vágyva és remélve, de sose érezni, hogy a világom széttört és többé nem lesz egyben. Vagy ha mégis, évek és könnyek erejével sikerül csak újra felépítenem a bátorságot, hogy higgyek benne. Aztán a semmiből hirtelen jött és most bármit megadnék érte.
Az első pillanat hirtelen és váratlan volt, fel se fogtam mi történt. Csak ott állt előttem és csodálatos volt én pedig teljesen zavarban voltam, nem igazán tudtam felfogni mi ütött belém. Amikor azt mondta egy ismerősöm "nekem valaki olyan kell, akiért megőrülök", nem értettem miről beszél eddig a pillanatig. Innentől kezdve pedig minden csak haladt előre. Eleinte kerülgettem, feledtettem magammal az érzést, takartam pótcselekvésekkel, próbáltam elbújni előle, de minduntalan azon kaptam magam, hogy vissza-visszatekintgetek és azt mondom magamnak, ha most feladnám hatalmas hiba lenne.
Nem merem kimondani a szót. Nem merem leírni, nem merem magamban sem gondolni, mert azt jelentené elszáll egy buborék, amiben benne élek. Annyira szép minden pillanat, annyira erősek bennem a vágyak az érzések... Egyetlen mosoly, egy apró nevetés, egy morcos grimasz és teljesen odáig vagyok. Nem kellett volna talán megtörténnie és jól lehet csúnya véget fog érni. Lehet, hogy csak egy hatalmas álom én pedig egyre csak a rabjává válok, de nem akarom elengedni. Annyira tökéletes számomra a hibáival együtt...
Nem akarok felébredni...
