Elveszett napló

Azt hittem sokáig fog tartani, míg újra. Hogy talán egyedül fogok ülni örökké, vágyva és remélve, de sose érezni, hogy a világom széttört és többé nem lesz egyben. Vagy ha mégis, évek és könnyek erejével sikerül csak újra felépítenem a bátorságot, hogy higgyek benne. Aztán a semmiből hirtelen jött és most bármit megadnék érte.

Az első pillanat hirtelen és váratlan volt, fel se fogtam mi történt. Csak ott állt előttem és csodálatos volt én pedig teljesen zavarban voltam, nem igazán tudtam felfogni mi ütött belém. Amikor azt mondta egy ismerősöm "nekem valaki olyan kell, akiért megőrülök", nem értettem miről beszél eddig a pillanatig. Innentől kezdve pedig minden csak haladt előre. Eleinte kerülgettem, feledtettem magammal az érzést, takartam pótcselekvésekkel, próbáltam elbújni előle, de minduntalan azon kaptam magam, hogy vissza-visszatekintgetek és azt mondom magamnak, ha most feladnám hatalmas hiba lenne.

Nem merem kimondani a szót. Nem merem leírni, nem merem magamban sem gondolni, mert azt jelentené elszáll egy buborék, amiben benne élek. Annyira szép minden pillanat, annyira erősek bennem a vágyak az érzések... Egyetlen mosoly, egy apró nevetés, egy morcos grimasz és teljesen odáig vagyok. Nem kellett volna talán megtörténnie és jól lehet csúnya véget fog érni. Lehet, hogy csak egy hatalmas álom én pedig egyre csak a rabjává válok, de nem akarom elengedni. Annyira tökéletes számomra a hibáival együtt...

Nem akarok felébredni...

Voltak álmok, voltak remények. Voltak szép emlékek, voltak boldog percek és végtelen pillanatok. Volt minden tökéletes, volt minden szép és csodás, aztán lett minden borús és hatalmas csalódás. Voltak könnyek és nehézségek, rideg pillanatok és felismerések. Voltak hazugságok, voltak árulások, aztán egyszer csak sötét lett, és nem voltak kilátások. Kicsit több mint egy év és minden a feje tetejére állt, aztán majd egy év, mire minden ismét a régivé vált. Ennyi elég abból, ami elmúlt, többet én sem érzek már az egész iránt.

Féltem és vártam, nem tudtam mi lesz, mitévő lehetnék. Minden olyan nehéznek és bizonytalannak tűnt, hirtelen a magam ereje annyira kevésnek és hasztalannak bizonyult a mindennel szemben, ami ellenem tört. Újra felállni, megtanulni mindent előlről azokkal az érzésekkel, amik minduntalan hátráltatnak, azt súgják nem vagy képes és nem jár neked semmi, sosem könnyű. Rádöbbenni, hogy nem vagy képes mindarra, amit éreztél magadban, vagy tudni, hogy igazad van és mégsem tudni bebizonyítani, hogy mi minden rejlik benned, ezek mind nehezek. És nem tudod leküzdeni, ha nem próbálod minden alkalommal, minden pillanatban amint felsínylenek benned. Máig nehéz, néha magamba fojtom, próbálok nem törődni vele és pont amikor ezt teszem győz le. Mert harcolni kell ellene, ha csak a legkisebb csírája is kivirágzik a negativitás és legyőzöttség virágának. Csak néha elfelejtem.

Találtam valamit, ami újra hitet és reményt adott. Ami azt mutatja újra lehet szép és küzdeni kell mindenáron, ha el is bukunk mindig jön új, amiért ismét bármit megtennél. Hogy bárhol rálelhetsz valamire, ami különleges, amikor a legkevésbé számítasz rá. Hogy csak az bukott el, aki már nem hajlandó folytatni, hanem felad és elfogad. És minden erőmet keresem magamban, hogy küzdhessek és tegyek érte, mert szeretném. Mert kell és vágyom rá. Csak most már félek a kudarctól, ami egy természetes következmény. Mert ha valamit megtanultam, hogy nem mindig érjük el amit akarunk és ha mégis, nem mindig az kell, amiről azt hittük. De harcolni fogok. Mert most már semmiképp nem akarom feladni. Csak többé nem szeretnék keresni sem. Talán ezúttal más lesz...

Azt hiszem, nagyon szeretnék tudni rajzolni. Sokszor annyival egyszerűbb volna ha mint ábrát tudnám egy papírra vetni a belső világom. Valószínűleg már egy közepes méretű galéria tele lenne életem absztrakt képeivel. Ki tudja, talán rám sem ismerne senki némelyik művön.
Olykor csak egy alig látható pálcikaember lennék egy sötét, levél nélküli faágról lógó elroskadt hintában ülve, amint természetellenesen nagy szemekkel a felhős eget pásztáznám.
Máskor pedig egy őserdő fantáziába illő zöld levelén hevernék hanyatt fekve, a nap rám vetülő sugaraitól még a legapróbb részleteket is ki lehetne venni íriszem legjobban elrejtett zugából. Egy-egy kép önmagában ezer blogbejegyzést is el tudna mesélni. Ha tudnék rajzolni.

Vagy tudnék zenélni. Hangjegyek mögött elbújva mesélnék magamról kottákban szólamokkal. A hangok ereje varázslatos, érzelmek átadására alighanem a legtökéletesebb. Órákon át táncolnának ujjaim a billentyűkön minduntalan ösztönből átadva a teljes lelki állapotom annak, ki hallja. Együtt mosolyognánk az élet legapróbb örömeim, emlékeinkből egy elképzelt hálót szőne minden dallam, mely nosztalgiára sarkallná legmélyebben eldugott belső énünket, aki már belefáradt, beletört az emlékezés folytonos kínjába.
Egy pengetőbe karcolnám a monogramom, s azzal játszanék mindig, ha stresszes vagyok, hogy emlékezzek rá miben lelem igazi örömöm.

Írással egy picit talán nehezebb megmutatni valamit. Írott szóval hangsúlyozni bár nagyon szórakoztató, korántsem egyszerű. Most úgy érzem, ebben a formátumban nem tudom átadni azokat az érzelmeket, amelyek manapság bennem vannak. Ilyen talán még sosem volt velem, olyan, mintha nem ismerném a szavakat arra az állapotra, ami uralkodik rajtam.

Évek teltek el. Előző blogomban sokat írtam személyesen, rébuszokban arról, ami velem történik. A viharról, amely éveken át a fejem felett volt, mely követett és próbára tett gyakran. Annyi mindenen mentem át, amire sosem számítottam, az eső csak hullott körülöttem. Olykor elállt, az ég derűsebbé vált körülöttem. A világom kezdett helyreállni, a mező kizöldülni. De a színek halványak, fakók voltak a legtöbbször, nem tudnék egy konstans, teljes képet magam elé képzelni, ahol minden tiszta volt hosszabb időn át. Ha lett volna egy szimbóluma az akkori naplónak, biztosan villámok és zivatar lett volna az. Egy szürke viharfelhő, mely vészjóslóan múlhatatlan.
Sokszor éreztem, hogy ez sosem fog igazán más lenni, hogy nincs mit tenni, meg kell tanulni tűrni és elviselni.

Ez valóban így is van, máig nem gondolom másként. Tanulás nélkül nem lennék ma az, aki, tapasztalatok nélkül a jellem nem fejlődőképes.
Mára azonban teljesen elmúlt a vihar. A felhő, mit éveken át hordoztam magammal, mely egyre csak pusztította mellőlem amit lehetett már nincs többé. Nem érzem azt, amit eddig.
Minden kezd újra széppé, világossá válni előttem. Az életem más lett, elfordult. Valahogy nem érzem azt a rengeteg negatív gondolatot, amit észre sem vettem, de nagyon hosszú ideje tudatom alatt a fejemben mozgolódott. Nincs bennem annyi elutasítás, annyi fájdalom vagy csalódottság. Minden olyan más körülöttem, minden olyan... tiszta.

Nem érzem, hogy a titkok, amiket magamban kéne tartanom szét akarnának tépni belülről. Jóllehet azért, mert már nem is rendelkezek efféle pusztító erejű titkokkal. Nem érzek gombócot a torkomban, nincsen bennem stressz és bánat. Azt hiszem, a legegyszerűbben és őszintébben így tudnám kifejezni magam: jól vagyok.

Nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy valóban szeretném, talán nem rendelkezem elég szókinccsel hozzá, vagy talán nem is lehetséges mindezt elmondani. Nem tudom megmutatni, vagy leírni. Az egész olyan, mint egy új reggel egy nagyon hosszú és hideg éjszaka után. Olyan, mint egy reggeli lélegzetvétel. Azt hiszem, ennek is szántam mindvégig ezt a bejegyzést.
Talán, ha visszaolvasnám nem is tartott egész végig sehova a szösszenet, csupán valóban ennyi az egész. Egy hatalmas, immáron nyugodt és kiegyensúlyozott lélegzet.

Megpróbálom megfogalmazni, pontosan mit is szeretek annyira az írásban. Hogy mi rejlik benne, amiért képes vagyok ihlettől vezérelve akár órákat is ülni a számítógép felett és csak gépelni, ami egy laikusnak teljesen elpocsékolt, unalommal telített időnek tűnhet. Mert bizony rám pont az ellenkezője igaz, sokszor ez tudja okozni a legnagyobb örömet, amit érezni tudok. Vagy talán nem is az öröm a jó szó, használjuk inkább azt, hogy nyugalom, vagy elégedettség.

Azt hiszem a legfontosabb, ha azzal kezdem, hogy mindenképp kell hozzá affinitás, hogy valaki értékelni tudjon egy írott művet. Lehet az bármi, egy újságcikk, egy glossza vagy csak egy vicc. Talán ez mindenkiben benne van, csak éppen nem mindenkinél könnyű megtalálni azt a stílust, amit ő élvezni tud.
Szükséges hozzá képzelő erő változó mértékben (attól függően, hogy tényeket közöl, vagy történetet mesél el a mű), türelem, összpontosítás és kíváncsiság. Ezek a tulajdonságok határozzák meg, hogy képesek vagyunk-e leülni és elolvasni egy regényt, főleg akkor, ha az első három oldal értelmetlennek tűnik vagy egyszerűen nem tetszik. Az olvasás nem csupán egyfajta kikapcsolódás tud lenni, fontos eleme bármilyen információ megszerzésének is például.
Nem mindegy, hogy egy költemény milyen formában van megírva, milyen szavak alkotják a mondatot, milyen maga a mondatszerkezet. Mert bármit el lehet mondani számtalan formában és minden bizonnyal létezik egy olyan megfogalmazás is, ami sokkal kellemesebben hangzik a fülnek, mint egy nyersebb, durvább verzió. Megannyi lehetőség rejlik a kimondott vagy kimondatlan szavakban, ezek hiánya akár adhat teljesen új jelentést egy közölt mondatnak, éppen úgy, ahogy a hangsúlyozás vagy a tartalom hossza.
Tehát az olvasás tud kellemes, élvezetet nyújtó tevékenység lenni, ha valaki képes művészetként értékelni ahelyett, hogy végigszalad a sorokon mindennek csak a jelentését keresve.

Ennek az éremnek a másik oldala, amikor az egyén egy üres tér előtt ülve szavakat vet egy papírra. A szavakból mondatok lesznek, a mondatokból bekezdések, a bekezdésekből tartalom, a tartalomból pedig egy mű. Ami lehet rossz, vagy lehet jó, lehet unalmas, vagy szórakoztató. Lehet hosszú, lehet rövid, lehet vicces és lehet megható. Éppen ez a tulajdonsága az írásnak az, ami a legnagyobb varázsát adja.

Én, amikor leírok valamit, akkor nem az üres lapot látom magam előtt betűkkel. Nem azzal törődöm, hogy itt-ott helyesírási hibákat vétek, vagy éppen szóismétlések armadáját zúdítom magamból. A javítások mindig utólag történnek, de az írás, mint tevékenység nem úgy zajlik (szerintem nem is szabad, hogy úgy legyen), hogy minden sor felett görcsölve ülök és várom a csodát, mikor jut eszembe a tökéletes szó arra, amit el szeretnék mondani. Ilyenkor mélyen a gondolataimba merülve egyre csak adom ki magamból, ami folyton az eszembe jut és ezt próbálom egy keretbe foglalni.
Abban a rohanó világban, amiben élünk az ember ritkán képes teljesen magára maradni saját gondolataival. Néha azonban jól esik, megnyugtató és lehetőséget ad arra, hogy más szemszögből vizsgáljuk meg a dolgokat.
Számomra ennek a blognak az írása például lehetőséget biztosít arra, hogy a saját képzeletem egy megfoghatóbb formába öntsem, kiadjam magamból, valamint csak és kizárólag a saját létemre fókuszálva véleményt alkothassak. Ilyenkor a valóságból kicsit kiszakadva külső szemlélőként próbálom összetenni mindazt amit érzek, amit látok és amire következtetek. Ennek a három dolognak az együtteséből születik meg az, amit később erősen a saját szubjektív véleményemként elismerek.

És van, mikor történeteket írok. Annak a varázsa teljesen más. Ilyenkor sikerül teljesen elhatárolnom magam a valóságtól, egy falat felhúzva magam köré és csak arra a világra összpontosítanom, amit én magam hozok létre. Ezek mind megtapasztalt érzelmekből és élethelyzetből születnek, mégis én formálom, én adok neki jelentést és határozom meg a történtek súlyát. És van, hogy mégsem.
Nem szoktam úgy elkezdeni egy történet megírását, hogy annak tudjam a végét. Valójában nagyon kevés információ alapján kezdek el dolgozni és hagyom, hogy saját magát építse fel apró kis részletekből. Mert bizony képesek nőni és formálni magukat, egyre csak késztetve alkotójukat olyan döntések meghozására, amire talán nem is gondoltak az elején. Ezt így talán nehéz elképzelni, de próbálja csak meg minden kételkedő. Írjon egy húsz oldalas mesét akármiről, ami eszébe jut. Előbb-utóbb elkezd mindennek saját karaktere, személyisége lenni, ami aztán egyre több és több gondolatot szül, egyre több folytatásra és mellékszálra késztetve íróját.
Ennek pedig pontosan egy nem teljesen ellentéte, ám ellenpéldája az írói blokk, amiről egy későbbi bejegyzésben fogok írni.

Az írás számomra a legmegnyugtatóbb dolog, amivel foglalkozni tudok. Nem sok mindenhez értek, de ezt szeretem csinálni és alkalmat ad arra, hogy őszinte lehessek. Hogy magam maradjak és mégse érezzek magányt, hogy az érzelmeim, amikkel napközben nem tudok mit kezdeni levezessem. Egy kitalált történet megírásánál is ugyanúgy nevetek, ha humor van egy eseménynél, pedig én magam alkotom. És ugyanúgy meghatódok, ha szomorú dolgok következnek be. Az írás az Élet megélésének egy formája. Lehetőséget ad rá, hogy mi teremtsünk egy saját változatot, amit teljesen máshogy- és talán mégis ugyanúgy interpretálunk.
És én szeretem a szavak mögött rejlő lehetőségek változatosságát, szeretek fogalmazni és szépen leírt mondatokat látni. Mert művészetként fogom fel. És egyfajta jelként arra, hogy mennyi minden lehetséges ha megpróbálunk nem egyféleképp látni mindent.
Számomra ezt jelenti az írás.

Először azt hittem nem érzek semmit. Hogy nem fáj, hogy nem vagyok szomorú, hogy nem vagyok szabad de nem vagyok kötött, hogy nem vagyok senki és nem vagyok semmi. Hogy csak úgy lebegek középen. Azt hittem, hogy teljesen jól kezelek mindent. Hogy a minden ami körülöttem van csak egy semmi és nincs bennem harag vagy bánat. Ez olyan furcsa, olyan... megtévesztő és rémisztő.

Van az a pillanat az emberben, amikor nem tud annyit érezni, amennyi valójában benne van, mert mindaz teljesen összetörné. A lélek tűrőképessége tágítható ugyan, de a végtelenségig nem lehet feszegetni. Naiv voltam és ostoba, és minderre hatalmas áron kellett rájöjjek.

Dühös vagyok és kétségbe esett. Nem tudom mit kéne mondjak, nem tudom mondjak-e még valamit. Így aztán nem fogok. De hatalmas megbánás van bennem. A rengeteg elnyomott stressz olyan erősen, megállíthatatlanul robbant ki belőlem, ami ellen nem tudtam mit tenni. Ehhez én gyenge vagyok és fel sem voltam rá készülve.
Olyan dolgokat kellett mondjak, amit sosem gondoltam komolyan. Csak ontottam magamból és egyre haragosabb lettem önmagamra. Voltam már tehetetlen, de soha sem ennyire. Amivé váltam, az nem valódi, talán nem is igazán én vagyok. Csak egy sarokba szorított állat, aki félti az életét.

Most egy olyan kihívás áll velem szemben, amit még sose kellett átéljek. És csak rettegve gondolok bele, hányszor lesz még ilyen. Nem tudok mit tenni, tovább kell menjek és remélnem, hogy a jövő ennél jobb lesz.

Nagyon sajnálom minden szavam, semmit nem gondoltam komolyan. Így még sosem féltem, ezért sértések és bántalmak mögé kellett rejtőzzek. Egy szörnyű lezárás egy csodálatos történetnek. Senki nem haragszik jobban érte, mint én magam. Azt hiszem, ez jogossá tesz sok mindent.

Talán egy másik életben. Talán minden jobb lesz. Talán én is jobb leszek ennél.

Mi történt, kérem? El tudná mondani valaki?
Vagy nem létezik válasz (A Válasz) arra a kérdésre, amit emberek milliói tesznek fel magunkban nap mint nap?
Hogy miként fajult a világ oda, ahol most tart? Mondja el valaki, hagy értse mindenki, hogy ne legyen többé a ködben senki.

Gyorsan történt, és mégis oly lassan. Mikor kaptunk észbe és vettük észre, hogy ahol élünk már nem valós, csupán egy hatalmas cirkusz, tele tragikomédiával és mosoly mögé rejtett könnyekkel (vagy könnyek mögé rejtett kárörvendéssel)? Üljünk le, kérlek és beszélgessünk egyet, mert ahová tartunk egy cseppet sem tetszett.

Mely erény tesz egy vezetőt naggyá, olyanná, kire mindenki felnéz, kit bárhová követ? Legyen magas, hogy jól lássuk messziről, vagy legyen egy törpe, ki a tömegbe menekül? Melyik a fontos, a nép vagy az egyén, ha választani kell? Ki választ vezetőt, ha nem mi, kik követjük?
Mi teszi oly naggyá, hogy mind félünk tőle, hiszen a saját szavaink juttatják előre. Mert nem egy van mindenkiért, de a mindenki egyért, csak oly sokszor ezt elfelejtjük. Nincs az a magyarázat, mely ezt felül tudja írni. Egy sosem lesz több száznál, vagy ezernél, aki ezt elhiszi, az pedig kevesebb egynél.

Hogyan lett az tehát, hogy kiket mi követünk ostoba bohócok, és pajkos bábmesterek? Miért van az, hogy mindenki mást tesz, mint amihez valójában ért? Ez nem politika, ez csupán játék a szavakkal, de ha a végére érsz, talán megbékélsz magaddal.
Hogyan lesz fókuszcsoport vakok számára a némafilm? Hogyan lehet szónok a néma, ki semmit nem mond?
Miért megyünk előre, ha a szakadék szélén állunk?
És mégis miért, miért, miért (ez kissé helytelen, de sebaj, elnézzük) kritizál mindenki, mikor semmit sem ért?

Hozunk döntéseket, mik sokszor buták és sokszor kihat az egész világra. A népek azért elsősorban népek, mert ők egy halmazt alkotnak az univerzális közösségen belül. Nem lehet mindig jól dönteni és nem lehet mindig a helyeset tenni. Olykor tudni kell önzőnek lenni, akkor is, ha ezt a világ nem nézi jó szemmel.

Helyeset tenni pedig csak akkor lehet, ha nem mézédes szavak és árnyjátékok útján hozunk döntéseket olyan kérdésekben, melyeket azért tesznek fel nekünk, mert pontosan tudják, hogy nem látjuk a valódi hátterét. Mindenki kritizál, mindenki okos, de ha mindenki tényleg okos, akkor valójában senki sem az. Könnyebb azt látni, ami a túloldalt történik, mert sokkal jobb a látószög. De fejezzük be a felesleges vélemény alkotást, mert nincs jogunk más egyéni döntését megcáfolni. Akkor sem, ha ezzel nekünk árt, mert legelsőnek nem értünk, hanem magáért él mindenki (és minden).

És talán ideje nem elhinni, hogy mindenhez értünk, hanem csak arról nyilatkozni, amiről biztosan tudjuk, hogy így van. Álljon elő egy igazi vezér és mutasson helyes utat. Mert amíg fel nem bukkan egy valódi gyémánt, idővel a hamis is elkezd annak tűnni. Hazugságokon alapult hit és döntés sosem lesz jó, sosem lesz erős. Mindig csak üres marad, bármily szépen kecsegtet is.

Az ouroboros (görög eredetű név, jelentése: farkát felfaló kígyó) egy ősi szimbólum, mely az élet körforgását, az elmúlást és a megújulást jelképezi. A felfogás szerint az élet egy ciklikus örökkévalóság, mely szerint minden esemény, minden történés valamilyen módon megismétlődik az idő folyamán. A teremtést romlás, a romlást pedig egy új kezdet követi. Ebben a tekintetben semmi sem végleges, az egyetlen igaz változó pusztán az Idő, mely sosem előre látható, senki sem tudja mennyi fog eltelni.

Én nem követem egyik vallást sem, nem is igazán hiszek Istenben. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket elfogadok, s bármennyire is próbálok racionális indokot keresni rájuk, magamban elhiszem, hogy nem lehet megmagyarázni őket. Némely dolognak éppen a saját küzdelmem, a saját erőfeszítéseim adják meg a maga varázslatosságát, ahogy teljes tudásomból megpróbálom megfejteni a rejtélyeket, s minduntalan eredménytelenül végzem. Ezek a jelenségek számomra nagyon is fontosak, mert több éve ők alkotják a gondolkodásmódom, a lehetetlenről alkotott elméleteim alappilléreit. És így jutunk el oda, miről is szól valójában ez a bejegyzésem.

Az ouroboros szimbolikája eredetileg az ősi egyiptomiaknál jelent meg. Én azonban nem a természetfeletti értékeiről, vagy a vallásban elfoglalt szerepéről szeretnék beszélni. Úgy gondolom, hogy ez a jelenség, a folytonos ismétlődés minden ember életének folytonos része. Hogy ez a motorja az elmúló éveknek, a változásoknak. Ezáltal zárunk le egy adott korszakot és kezdünk meg egy másikat. Emiatt van, hogy akárhogy próbálunk, sosem tudunk csak úgy kizökkenni a semmibe, ha éppen nem stimmel semmi és csak egyszerűen lenni.

Az ember legnagyobb ajándéka a szabad gondolkodás képessége. Ez határozza meg a létünket, ezért nem pusztán ösztönből eredő döntéseket hozunk meg. Ha így lenne, csupán a létfenntartás és a reprodukció határozna meg minket, ahogy nagyon sok más élőlényt.
A döntéseknek azonban bármennyire is kicsinek tűnnek, mindig, minden körülmények között hatalmas szerepük van. Nem lehet őket kikerülni, az élet folyamatos döntéshozatalok sorozata. Mindig több alternatíva létezik, fizikailag lehetetlen, hogy valahonnan kizárólag egy út vezessen ki.
Számomra a világ rendje, hogy kerüljük a monotonságot, hogy minél több variációt tapasztaljunk meg, hogy annyit láthassunk az Életből, mint fogalomból, amennyit csak fizikai és mentális korlátaink engednek számunkra.

Mert szerintem a saját létezésünk ideje alatt minden egyes tapasztalatot több lehetőségünk is nyílik, hogy megismerjünk. Lehet, hogy nem ugyanabban a formában ugyanott, vagy ugyanabban a környezetben, de maga a szenzáció, az érzés nem egyszeri lehetőség. Az Élet hagy időt arra, hogy alkossunk.
Nap mint nap információt szívunk magunkba, minduntalan ötletekkel, ihlettel szórnak tele a legkisebb részletek is, ha hajlandóak vagyunk befogadni. Semmit sem szabad elsietni, de semmivel sem szabad túl sokat várni.
Ha nem habzsoljuk az életet, hanem csak várunk az Idő telésére, nagyon sok dolgot kihagyunk. Nagyon sok minden elhalad mellettünk, aminek nem szabadott volna. A lényeg azonban, hogy ilyenkor sem szabad feladni.

Aki felismeri mindezt, aki változtat a saját életstílusán, más ritmusban kezdi el felfogni az eseményeket, annak valahol az útja során lesz még lehetősége megtapasztalni mindent ugyanúgy. Persze ehhez öntudattal kell élni, már fiatalon fel kell fogni a ciklikusság jelentését. Mert egy idős ember is dönthet úgy, hogy változtat, de neki már nem biztos, hogy van annyi az életéből, amennyire szüksége lenne. Ez nem azt jelenti, hogy rá nem lenne igaz az ouroboros, csupán azt, hogy ő többszörösen elhaladt az események mellett.

Úgy vélem, néhány társadalmi norma és szabály korlátoz minket a szabad életben. Persze én belátom, hogy törvényekre szükség van, mert az emberi létforma társadalomként képes csak igazán együtt élni és kifejezni valódi értékét, ugyanakkor nem szabad az egyéni kompetenciát minden tekintetben alárendelni a közösnek. És be kell lássuk, hogy törvények is léteznek pusztán hatalmi, illetve manipulatív jelleggel.
Nem szabad elfelejteni, hogy az ember elsősorban egocentrikus lény, az önkifejezés fontos eleme a szellemi fejlődésnek. Fontos a család, a hovatartozás érzése, fontos, hogy társaság vegyen körbe, de ennek sokkal inkább kellene azt jelentenie, hogy egymás egyéni értékeit erősítsék és támogassák, mintsem együtt alkossanak egy egészet. A csapat azért csapat, mert különböző értékekkel rendelkező egyénekből alkot egy még bonyolultabb, tökéletesebb létformát és nem azért, hogy mindenki egyforma legyen.
A törvényeket és szabályokat is emberek, vagy csoportok alkották, így azokban is léteznek hibák. Az élet körforgása szerint pedig mindig is létezni fognak rendszerek, törvények, amik akadályozni fognak bennünk az önmegvalósításban, a szabad élet megalkotásában.

Szókratész szerint az ember igazán semmi kérdésre nem is tudja a választ. Csupán a rendelkezésünkre álló lehető legtöbb információból megpróbáljuk definiálni a jelenséget, amit tapasztalunk. Gyakran viszont a legkönnyebben értelmezhető fogalmak is minimális eltéréssel, de mást jelentenek számunkra.
Kiállhatok egyedül egy rohanó tömeg elé kiabálva a saját igazam, és csak eltaposnának. Áthaladnának, és elfelejtenének egyetlen szempillantás alatt.
Vagy megpróbálhatnám egyesével elmagyarázni nyugodt körülmények között a saját véleményem a tömeg különböző tagjainak. Ha aztán ugyanúgy kiállnék eléjük később, lehet elgondolkodnának egy pillanatra és talán néhányan még mellém is szegődnének. Mindannyian nem, mert sosem lehet mindenkire hatni. Mindig van, aki máshogy fog fel dolgokat.

Egyszerre több mindenről írtam most, és lehet kicsit nehéz értelmezni. A lényeg azonban, hogy az élet körforgásban van. A Föld forog a Nap körül és a saját tengelye körül. Az Életet nem lehet szavakkal leírni, nem tudom elmondani micsoda. Azt viszont tudom, hogy ismétlődik. Hogy minden újra és újra megtörténik. Hozhatunk egy döntést, és elindulhatunk egy úton. Lehet később ugyanahhoz, vagy egy hasonló döntés elé jutunk az életben. Akkor indulhatunk ugyanarra tovább, vagy letérhetünk a másik útra. A lét ugyanúgy tovább fog folytatódni és nem fog megállni. Egy dolog örök: Mindig, minden körülmények között önmagunk leszünk. A saját személyünket mi formáljuk, de sohasem végleges. Nem szabad azt mondani, hogy én már nem változom. Sosem fog senki egy burokban megragadni. A lélek minden érzelemmel, minden örömmel és tragédiával formálódik. Én nem hiszek a végtelenben, de hiszem, hogy az emberi agy számára felfoghatatlan számú lehetőség rejlik mindenben, amit megpróbálunk megérteni. Egy sakkjátszmában is több lehetséges ismétlődés van, mint ahány atom az univerzumban.
Azt hiszem sikerült leírnom, amit eredetileg akartam. Búcsúzóul pedig:

,,Gnoti se auton!" - Szókratész