Az én felfogásom szerint az életünkben kétféle boldogság létezik. Van az első, amely hosszabb időintervallumon keresztül, elméletben akár éveken át is képes kitartani. Ez az a típus, amely után az emberi társadalom legnagyobb része folytonosan, töretlenül áhítozik. Persze ez egy nagyobb halmaz, ebbe beletartozik a tökéletes pár megtalálása, a létfenntartás megoldása, egy boldog család felépítése, és legfőképp a személyes, illetve anyagi biztonság kialakítása. Néha nem is értem egy-két ember felfogását, akik folyton csak azt ismételgetik; nem találják az életben a helyüket, nem tudják mire hivatottak, úgy érzik egy felsőbb akarat magasztosabb célt tartogat számukra, s mindeközben túllépnek az alapvető problémákon, egyszerűen semmibe veszik a magánszféra, az önálló lét kialakítását, és csak várnak lábat lógatva az univerzumban, teljes magabiztossággal abban a hitben, hogy mint valami fantasztikus filmben, majd egy speciális, sorsdöntő fordulatot követően ők lesznek azok, akik kivételes képességére (ami egyértelműen nincs nekik) szüksége lesz az emberiségnek, és ezáltal a hősök fényűző életét élhetik később. Vannak, akik ehhez hasonló buborékban képesek élni a saját kis világukat, s mindeközben nem is hajlandóak tudomást venni a valóságról.
Nem, ez nem így működik. A permanens boldogság fontos, mert nélküle valóban céltalannak, hosszúnak és laposnak érezhetjük az életünk. Ha nincs, amit szeretnénk elérni, ha nincs, amiért küzdünk, akkor a legjobb cselekedetünk is könnyen semmissé, értelmetlenné válhat.
Mégis úgy gondolom, ez a típus a gyengébb, amely egyfajta vidám illúzióként telepszik a személyiségünkre azért, hogy magunk, illetve mások számára racionálissá tudjuk tenni azokat a cselekedeteinket, melyeket előtte puszta ösztönök, illetve alkalmi érzelmek alapján teszünk. És itt szeretnék rátérni a boldogság azon fajtájára, amiről valójában beszélni szeretnék.
A pillanatnyi boldogság az az intenzív érzelem, ami egyetlen pillanat alatt képes hatalmas érzelmi töltettel betölteni az űrt a lelkünkben, a szívünkben. Az ilyenek minden ember életében többször előfordulnak, és többnyire pont a rövidségük teszi felejthetetlenné, tökéletessé őket. Én úgy gondolom, a mindennapjainkban ezek a dolgok motiválnak, ezek visznek előre minket. Lehet, hogy küzdünk a hosszabb ideig tartó, nagy közös célért, de az minden embernél többnyire megegyező. Ez a változat sokkal személyesebb, és olykor sokkal nagyobb erővel képes hatni. Gondoljunk bele: milyen érzés meglepni valakit, akit szeretünk, a kedvenc kisállatunkkal játszani egy fárasztó nap után, egy pillanat alatt - és egy pillanat erejéig beleszeretni egy járművön vagy egy plázában egy szempárba, egy könyvet elolvasni, amit éveken át vártunk. Ezeket én mind saját magamtól idéztem fel, de ilyeneket mind átéltünk már, és pontosan tudjuk, hogy az a pillanat mindig tökéletes. Nem lehet elrontani, mert nincs rá idő, minden csak megtörténik... és utána újra és újra visszagondolunk rá, és nem tudjuk felejteni. Ez az, ami gyakran erőt ad, hogy folytassuk a napjaink, és közben várjuk a következő ilyen érzelmi faktort, hogy ismét hasonló eufórikus érzést élhessünk át, sokszor ez tesz egy unalmas, szürke hétköznapot vidámmá.
És persze könnyen válhat egy ilyen alkalom átmeneti híddá a két típus között, könnyen lehet a rövid, felejthetetlen pillanatból némi idő után egy valódi, erős ugrópont, amely hozzásegít a személyi kiteljesüléshez, és ezáltal a teljes boldogság egyik részévé válik.
A probléma csupán az, hogy az emberek nagy része az ilyen helyzeteken egyszerűen keresztülnéz, mert rohannak,sietnek a világukban abban a hitben, hogy nem érnek rá az apróságokkal törődni. Aki pedig így gondolkodik szerintem már fél lábbal rég a rossz úton jár.
A saját nézőpontom egész életemben az volt, hogy mindig az adott napnak élek. Ez nem abban nyilvánul meg, hogy én nem keresem a megélhetés, a tökéletes család kiépítését. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint akárki más, az én célom is ugyanaz. Hogy azt a szakmát űzhessem, amit szeretek, hogy legyen egy családom, hogy ne kelljen félnem a holnapoktól. A carpe diem nálam azt jelenti, hogy minden adott lehetőségbe belekapaszkodom. Mert félek az elmúló pillanatoktól, amiket többé nem lehet visszahozni, megismételni. Én boldog vagyok, ha egy elveszett kislányt visszavezetek az anyukájához, vagy ha jó tanácsot adhatok egy embernek, aki a megtörés szélén áll. Mert ezek mind hozzájárulnak, hogy egy kerek egész legyek, és úgy érzem tettem valamit. Hogy a napok nem szürkén telnek, és hogy aznap éltem valamiért. Sosem tudhatjuk kit ismerünk meg, ha nem megyünk el mellette az utcán, hanem esetleg ha segítséget kér meghallgatjuk. Akárki lehet később még az életünkben, lehet nagyobb segítséget fog nyújtani a jövőnkben. És aznap már, ha csak egy pillanatra is, de boldognak éreztük magunk.
Számomra ennyit jelentenek a legapróbb, legkisebb dolgok.
